Nincs ajtó, amit Isten adna eléd és ne bírnád kinyitni.
Csak a megfelelő kulcsot kell hozzá megkeresni. Lehet, hogy van egy egész kulccsomó a kezedben, és nem tudod honnan kezdjed. Talán ez a zár olyan, hogy elromlik, ha véletlenül egy olyan kulcsot próbálsz használni, ami nem illik hozzá. Lehet, hogy próbálkozhatsz többel is, de belefáradsz és már csak az van hátra, hogy feladd. Akkor váratlanul rájössz, hogy még egyetlen eggyel nem próbálkoztál még. Nagy reménnyel magad elé emeled, és hálát adsz Istennek, hogy itt van a kulcs, lendülettel be is próbálod tuszkolni a zárba, de félúton elakad és... nem megy bejjebb, nem fordul, nem nyitja a zárat... nem lesz semmi. Most már az utolsó kulcs lehetősége is elúszott. Teljesen reménytelen a helyzet, már-már azon gondolkodsz, hogy feltöröd az ajtót és úgy rontasz be, ahogy csak egy tolvaj tenné. Leülsz az ajtó mellé, sírsz, bánkódsz, hisztizel és csapkodsz össze-vissza abban a reményben, hogy majd csak feltűnik az Istennek a hiszti és kinyitja neked az ajtót. De nem reagál. Akkor csendben maradsz, és elfogadod a sorsod. Tudod, hogy nem fogod tudni kinyitni az ajtót. Leülsz, imádkozó pózban, nagy kegyesen, és bár tudod, hogy az égvilágon semmi sem fog történni, reméled, hogy majd állhatatatosságoddal rágyőzöd, hogy nyissa már ki azt a fránya ajtót. Továbbra sincs semmi változás. Az ajtó ugyanúgy tornyosodik föléd, várod, hogy végre kinyithasd, de már mintha nem is, minek már. Ennyi harc és ennyi várakozás és ennyi tusa miért?
Elmennél...
Elmész?
